Lavertől Federerig – minden idők legnagyobb tenisz csatája
szerző: Anup Pimpalkhare, 2010
A tavalyi Wimbledon döntő után fantasztikus találkozásnak lehettünk tanúi. Roger Federer állt két másik wimbledoni nagyság, Pete Sampras és Björn Borg mellett. Akkor a közvetítők azt mondták, hogy Federer felülkerekedett Samprason, mint a valaha élt legnagyobb játékos. Ezen a kijelentésen sokáig gondolkodtam.
Valóban Federer lenne minden idők legjobb játékosa? Vagy inkább jó időben volt jó helyen? Olyan kérdés ez, melyet sokat vitathatunk – sok Federer-rajongó akár ökölre is menne emiatt. Más-más időszakok bajnokait összehasonlítani – legyen szó bármilyen sportról – gyakorlatilag lehetetlen. De vessünk azért egy pillantást négy különböző tenisztörténeti érára, illetve ezek bajnokaira.
A Rod Laver korszak: Laver az utolsó bajnok a férfiak között, aki egy kalendáriumi éven belül megszerezte mind a négy Grand Slamet. Ráadásul kétszer is, és összesen 11 Grand Slamet gyűjtött be. De nem is ezért vetekszik a ’legnagyobb’ címért. Figyeljük meg, hogy milyen kaliberű játékosok ellen játszott – Ken Rosewall, Arthur Ashe, Pancho Gonzales, John Newcombe, hogy csak egy párat említsek. Mindannyian nyertek Grand Slamet.
A Björn Borg korszak: Borg volt az egyik leghűvösebb fejjel játszó játékos, aki valaha játszott. Sokat adott a stílusára – de úgy is mondhatjuk, hogy tényleg alacsony volt a pulzusa (vagy legalább is így olvastam). Nagy kihívás előtt állt: megtörni Jimmy Connors uralmát, és micsoda érzékkel tette ezt! Öt wimbledoni címet és hat French Opent nyert, ami igazán fantasztikus teljesítmény.
Valószínűleg Borgnak volt a legkeményebb mezőnye az összes ’legnagyobb’ címért vetekedő játékos közül. Connors-szal, John McEnroe-val és Ivan Lendl-lel is meg kellett vívnia érte. Az utóbbiak mindannyian többszörös Grand Slam bajnokok, szóval apait-anyait bele kellett adnia, hogy ennyi nagyság ellen győzedelmeskedni tudjon.
A Becker-Edberg-Lendl korszak: Sok mérkőzést megnyertek, és ők uralták a 80-as éveket. De egyiküket sem tudnánk a legjobbnak titulálni. Aztán jött Sampras. Ő megsemmisített minden ellenállást, majd a 90-es évek legjobb játékosává vált. Honfitársával, Agassival való rivalizálására az volt jellemző, hogy Sampras dominálta a Wimbledoni címet, míg a többi GS-ért kemény küzdelmet folytattak. Samprasnak erős ellenfelekkel kellett megküzdenie Agassi, Goran Ivanisevic és Pat Rafter személyében. Sampras álomba illő karrierjének talán egy kis hibája, hogy sosem nyerte meg a Roland Garrost.
A Roger Federer korszak: Nagy rajongója vagyok Federernek. Ennek ellenére nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy ő lenne minden idők legjobbja. Az elmúlt 3-4 évet leszámítva nem volt komoly versenytársa, legalábbis egy olyan szintű játékos sem, mint Agassi, Ivanisevic, Becker vagy Connors.
Néhány évvel ezelőttig Rafael Nadal csak egy felületen tudott jó eredeményeket elérni. Andy Murray, Marat Safin, Andy Roddick és Leyton Hewitt jó játékosok, de annyira nem jók, hogy sorozatban kihívás elé állítsák Federert.
Amit Federer elért, az fenomenális. De vajon elérte volna ugyanezeket a sikereket azokban a korszakokban, amiket fent említettem? Kétlem. Szóval, akkor most Federer minden idők legjobbja, vagy sem? Szerintem nem. De kétségtelenül ennek a korszaknak ő a legdominánsabb alakja.
Gyerekkorom óta nézem a teniszt. Ez azt jelenti, hogy a nyolcvanas évek elejétől figyelem az eseményeket. Federer zsenialitása pedig a tökéletességre való törekvésben rejlik. Ez talán az egyik gyengesége is, hiszen, ha rossz napot fog ki, szinte nem lehet ráismerni. Mr. Perfect megítélését ez határozza meg. Én szerintem a sportban annak kijelentésnek, hogy valaki a legjobb, nincs értelme. Persze az emberek szeretnének egy superman-t, akinek nincs legyőzője, de ilyen csak a mesében van és különben is attól szép a sport, hogy mindig mindenkinek akad egy ellenfele. Láttuk sírni Rogert a Nadal elleni mérkőzésen, amit sokáig analizáltunk barátaimmal (sőt pszichológus feleségemmel is, aki nagyon megértő volt és emberi dolognak tartotta). Azt hiszem ott, azon a meccsen dőlt el igazán, hogy szuperhősök csak a mesékben léteznek. Megjegyzem: egy igazi sportember a vereségtől soha nem sír, sőt gratulál az ellenfélnek és bátran szemébe nézve közli, hogy “legközelebb legyőzlek”. Ez az ellenfél valós tisztelete, amit Roger művelt az csúnya játszma volt, és remélem utólag elnézést kért Nadaltól.
Ugyanakkor szeretném megjegyezni, hogy Federernél precízebben kevesen játszottak eddig. Ennek megfelelően vitatkoznék azzal, hogy neki voltak-e olyan ellenfelei, mint nagy elődeinek. Szerintem voltak, vannak és lesznek. Ez a stílus azonban amit Federer művel, tényleg tökéletesnek tűnik. Minden mozdulata iskolaértékű, viselkedése (a sírást leszámítva) tanítható (tudjuk nem volt ez mindig így, a kis Federer gyerekként szerette tördelni az ütőket). Ez a perfektualitás sokáig úgy morzsolta fel az ellenfeleit, hogy úgy éreztük a többiek sehol nincsenek. Talán neked is, kedves szerző ezért okoz fejtörést a kérdés. Szerintem azonban az élmezőnyben nagyon kemény ellenfelek vannak, sőt néha a top10 listától messzebbről érkezők is tudnak nagy meglepetést okozni. Könnyen alakulhatott ki sokakban a kép, hogy Federer valójában nem abban a környezetben küzdött meg a sikereiért, mint a többiek. Számomra fontosabb kérdés azonban a jövőre nézve, hogy a teniszben (úgy mint más sportban is) a tökéletesség határozza-e meg a sikeret, vagy megjelennek majd olyan egyéniségek, akik új stílussal, más technikai fogásokkal, taktikai megoldásokkal igyekeznek sikereket elérni.