Sara Errani interjú (Vanity Fair) – 1.rész

Errani: Nem élhetek a tenisz nélkül. Vagy mindent beleadok, vagy semmit, ilyen a kapcsolatom ezzel a sporttal.

Idézem, „Ha 2500 labdát ütsz vissza naponta, az egy hétre vetítve 17.500 labda, egy évben egy millió labda, nem létezik, hogy ne te legyél utána a világelső.” Agassi apja folyton ezt mondta a fiának. Szerinted igaz?

Errani: Abszolút.

Ez azt jelenti, hogy a tehetség nem számít?

Errani: Azt jelenti, hogy még akkor is, ha tehetséges valaki, gyakorlás, kemény munka nélkül nem jut sehova.

Olvastad Agassi önéletrajzi könyvét, az Open-t?

Errani: Persze, ő az egyik kedvenc játékosom.

De ő utálta a teniszt, te hogy állsz a kérdéshez?

Errani: Én a megszállottja vagyok, imádom. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy abbahagyjam. Sosem tudnám utálni, túlságosan szeretem ahhoz.

A tenisszel azonban a magány is együtt jár.

Errani: A kedvenc időtöltésem otthon, egyedül elnyújtózni a kanapén, miközben megy az internet és a tévé, és én teniszt nézek. Az, hogy nem járok iskolába, nincsenek barátaim, nem járok fiúkkal, nincs olyan áldozat, amit ne tudnék meghozni azért, hogy ezt a sportot űzhessem.
Téged is úgy hajtott az apukád, hogy teniszezz (mint Agassit)?

Errani: Inkább a fiútestvéremet utánoztam. Amikor gyerek voltam, minden sportot szerettem, egy évig fociztam, három évig kosárlabdáztam.

Mikor jöttél rá, hogy tehetséges vagy?

Errani: Körülbelül tíz évesen. Eleinte jó móka volt a versenyzés. Akkor éreztem először egy kis nyomást, mikor egy 12 év alattiak tornáján indultam Trentoban, nemzetközi szintű edzők ültek ott a nézők között. Bejutottam a döntőbe, és utána indultam az európai tornákon is.

12 éves korodban miért küldött apukád Amerikába?

Errani: Annak idején nem voltak Bollettieri-éhez hasonló iskolák Európában. Az volt az egyetlen, ahonnan bajnokok kerültek ki. Apukám megkérdeztem, hogy akarok-e menni, és én igent mondtam. Az akkori gyerekes agyammal azt hittem, amikor visszatérek, én leszek a legerősebb játékos. Volt búcsú-partim az iskolában, elbúcsúztam a barátaimtól, nagyon izgatott voltam. De amikor a repülőn ültünk anyukámmal, kicsit megijedtem. Aztán, mikor egy hét múlva ő hazament, már kifejezetten pánikoltam.

Milyen volt az az év?

Rémálom volt. A hozzám hasonló korú lányok mind a családjukkal éltek az akadémia környékén. Akik bentlakásosak voltak, azok mind 16 évesek vagy a felettiek voltak. Ráadásul nem beszéltem angolul, így nem tudtam senkivel beszélgetni. Szerencsére volt mobilom, így a szüleimet tudtam hívni Olaszországban. Sajnos ez még olyan volt, amin nincs képernyőzár, és az apám egyszer nagyon mérges lett rám, mikor lenyomódott pár gomb, és több hívást kezdeményeztem Olaszországba véletlenül.

Nem tudtad volna megkérni, hogy hazamehess?

Sosem volt ehhez bátorságom. Apám zöldség- és gyümölcskereskedő, nem ment nekünk annyira jól. Tudtam, hogy nagy áldozatot hozott azért, hogy kiutazhassak az USA-ba.

Előfordult, hogy valakit hibáztattál ebben az edzőtáborban elszenvedett megpróbáltatásaid miatt?

Nem igazán, szerintem inkább a hasznomra vált. Láttam más lányokat sírdogálni tornákon, mert hiányzott a családjuk, vagy panaszkodni a szállás, az étel miatt. De én jól éreztem magam. Az egyetlen gond az volt, hogy az amerikai műkaja miatt feljött rám pár kiló.



Hozzászolás